Ha kézbe veszünk egy 11–12. századi magyar dénárt, első pillantásra az uralkodó neve, a kereszt, a körirat vagy az apró geometrikus motívumok tűnhetnek fel. Közelebbről vizsgálva azonban valami más is láthatóvá válik: annak a mesternek a munkája, aki több mint nyolcszáz-kilencszáz évvel ezelőtt elkészítette az érme verőtövét.
A középkori pénzverés egyik legfontosabb szerszáma a verőtő volt. A felületébe mélyített, negatív éremkép a kalapácsütés hatására pozitív formában jelent meg a fémlapkán. A magyar pénzverés korai évszázadaiban ennek a negatív képnek a kialakításában különösen fontos szerepet játszott egy ma már kevésbé ismert ötvöstechnikai eljárás: a poncolás.
A korszak pénzeinek tágabb történeti hátterét az Árpád-házi és középkori magyar pénzek témakörben ismerheted meg, Szent István első dénárjaitól a középkor későbbi magyar pénztípusaiig.
Mi az a poncolás?
A poncolás során a verőtő készítője különböző alakú acélszerszámokat, úgynevezett poncokat vagy ponctűket ütött a verőtő felületébe. A szakirodalomban dokumentált formák között találunk például kört, éket, vonalat és félholdat.
A megfelelő poncok egymás után történő beütésével a mester kialakíthatta a körirat betűit és az éremkép különböző részleteit. Egy összetettebb betű vagy motívum több különálló beütésből is felépülhetett.
Fontos azonban, hogy a poncolást ne úgy képzeljük el, mintha minden középkori éremkép kizárólag néhány kész „bélyegző” egymás mellé ütésével készült volna. A verőtőkészítés két alapvető módszere a vésés és a poncolás volt, és a két eljárást együtt is alkalmazhatták.
Hogyan készült a poncolt verőtő?
A verőtő készítőjének előre meg kellett terveznie, hogyan fér el az apró pénzfelületen a körirat, a kereszt, az uralkodói név és az egyéb jelképek. Ezután a kiválasztott poncokat kalapáccsal a verőtő anyagába ütötte.
A 11–12. századi magyar pénzeknél ez a technika meghatározó szerepet játszott. A különböző alakú ponctűk segítségével alakították ki a körirat és az éremkép számos elemét. Ez is hozzájárul a korai Árpád-kori pénzek jellegzetes, sokszor geometrikus karakteréhez.
A poncolásnak volt egy további technikai következménye. Amikor a ponctűt beleütötték a verőtőbe, a fém a beütés környezetében kitüremkedhetett. Ezt a felesleges anyagot el kellett távolítani, ezért a verőtő felületét használat előtt reszeléssel elsimították.
A kutatások szerint az így kialakuló párhuzamos reszelési nyomok a verőtőn maradhattak, majd a pénz verésekor pozitív formában magán a kész érmén is megjelenhettek.
A verőtő negatív, az érme pozitív
A középkori pénzverés megértésének egyik kulcsa, hogy a verőtő és a kész érme képe egymás fordított megfelelője.
A verőtőbe mélyített vonal a kész pénzen kiemelkedő vonalként jelenik meg. A negatív formában kialakított betű vagy motívum pedig pozitív éremképet hoz létre a fémlapkán.
Ez azért különösen érdekes, mert amikor ma egy Árpád-kori dénárt vizsgálunk, közvetve egy rég elveszett középkori szerszám felületéről is információt kaphatunk.
Az Árpád-házi érmék gyűjtéséről szóló útmutatóban részletesebben is bemutatjuk, hogyan érdemes ezeket az apró dénárokat, obulusokat és más középkori pénzeket vizsgálni.
Hogyan verték magát a pénzt?
Miután elkészült az alsó és a felső verőtő, következhetett maga a pénzverés. A középkori kézi pénzverésnél az alsó verőtövet rögzítették, majd erre helyezték az előkészített fémlapkát. Fölé került a felső verőtő.
A pénzverő ezután kalapácsütést mért a felső verőtőre. Az ütés ereje a két verőtő negatív mintáját a lapka két oldalába préselte.
A módszer egyszerűnek tűnik, de nagy gyakorlatot igényelt. A lapka nem mindig került tökéletesen középre, ezért az éremkép egy része lecsúszhatott róla. Ha pedig több ütésre volt szükség, és közben elmozdult a lapka vagy a felső verőtő, kettőzött részletek is kialakulhattak.
A magyar királyi pénzverés kezdeteiről bővebben a Szent István koronázása és a magyar pénzverés kezdete című Kisokosban olvashatsz.
Poncolás vagy vésés?
A magyar pénzverés történetében különösen érdekes technológiai változás figyelhető meg a 13. század elején.
A Történettudományi Kutatóintézet szakmai összefoglalása szerint a 11–12. századi magyar pénzek verőtöveinél a poncolás meghatározó technika volt, Magyarországon pedig a 13. század első évtizedeiben, II. András uralkodásának első éveiben tértek át a verőtövek vésésére.
A közvetlen vésésnél a mester nem elsősorban különálló poncok beütésével építette fel a mintát, hanem közvetlenül a verőtő anyagába metszette a negatív éremképet. A technológiai változás az érmék megjelenésén is érzékelhető.
Általánosságban ugyanakkor nem szabad minden középkori pénzt egyetlen technológiai sémába kényszeríteni. A verőtőkészítés módja korszakonként, területenként, verdénként és verőtőkészítőnként is változhatott.
Mit árulhat el a poncolás egy Árpád-kori dénáron?
A poncolási technika egyik legizgalmasabb következménye, hogy az éremkép apró elemei összehasonlíthatók egymással. Ha bizonyos betű- vagy motívumelemek feltűnően hasonló formában jelennek meg, az támpontot adhat a készítés módjának vizsgálatához.
Ha pedig több azonos típusú érmén pontosan ugyanazok az apró sajátosságok ismétlődnek ugyanazon a helyen, az a verőtőazonosság vizsgálatában is fontos támpont lehet.
Két pénz lehet ugyanannak a típusnak a példánya, mégsem feltétlenül ugyanazzal a verőtővel készült. A betűk helyzete, egy kereszt szárainak formája, egy apró pont elhelyezkedése vagy más ismétlődő részlet segíthet az egyes verőtövek elkülönítésében.
Az ilyen megfigyeléseknél különösen fontos elkülöníteni a verőtőből eredő sajátosságokat az érme későbbi forgalmi kopásától és sérüléseitől. A régi pénzek vizsgálatának alapjairól a régi érmék azonosításáról szóló útmutatóban olvashatsz részletesebben.
Miért maradt fenn ilyen kevés középkori verőtő?
Miközben középkori pénzekből nagy mennyiség maradt ránk, az elkészítésükhöz használt eredeti verőszerszámok rendkívül ritkák.
A szakirodalom csak néhány középkori magyar verőtövet ismer. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a használaton kívül helyezett szerszámokat a későbbi visszaélések megakadályozása érdekében megsemmisíthették, illetve anyagukat újra felhasználhatták.
Az ismert leletek ezért különösen fontosak, ugyanakkor a pénzverési technológia rekonstruálásában maguk az érmék is alapvető források. Az azonos verőtőről származó példányokon ismétlődő részletek segítségével olyan szerszámokról is információt nyerhetünk, amelyek fizikailag már nem maradtak fenn.
A középkori pénzverde természetesen nem csupán a pénzt kalapáccsal verő mesterből állt. Nemesfémet kellett előkészíteni, lapkákat készíteni, verőtöveket előállítani, majd ellenőrizni a kész pénzeket. A hazai verdék történetének egyik fontos példájáról a budai pénzverés történetét bemutató Kisokosban olvashatsz.
Egy apró dénár valójában egy középkori műhely lenyomata
Egy Árpád-kori dénár vizsgálatakor könnyű kizárólag azt kérdezni: melyik király pénze, mennyire ritka és mennyit ér?
Numizmatikai szempontból azonban legalább ilyen érdekes kérdés, hogy hogyan készült.
A szabálytalan betű, a kissé elmozdult kereszt, az apró geometrikus elemek, a felszínen megfigyelhető technológiai nyomok vagy más ismétlődő sajátosságok mögött ott lehet a verőtőkészítő és a pénzverő munkájának története.
A poncolás ezért jóval több egyszerű technikai részletnél. Segítségével közelebb kerülhetünk ahhoz, hogyan dolgoztak a középkori Magyar Királyság pénzverdéiben, hogyan készítették a verőtöveket, és miként született meg egy apró fémlapkából a királyi hatalmat és a kor gazdaságát egyaránt képviselő pénz.
Források
Tóth Csaba: Azért verik a pénzt, mer’ rossz?
ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet – Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport.
https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/azert-verik-a-penzt-mer-rossz
Kovács Enikő: Minting tools in Medieval Hungary.
Acta Numismatica – a középkori magyar pénzverő szerszámok és fennmaradt verőtövek vizsgálata.
https://real.mtak.hu/189231/1/22-Article%20Text-59-4-10-20200323.pdf