A pénzhamisítás története majdnem egyidős magával a pénzzel.
Amint egy érme értéket képviselt, megjelent valaki, aki megpróbálta olcsóbb fémből utánozni. Amikor elterjedt a papírpénz, új lehetőségek nyíltak a hamisítók előtt. A történetben találunk titkos pénzverő műhelyeket, ötvösöket, lakatosmestereket, főúri várakat, gyűjtők megtévesztésére készült ritkaságokat és olyan politikai botrányt is, amely Magyarország határain messze túlra ért.
A legérdekesebb talán az, hogy a hajdan üldözött hamis pénzek egy része ma már maga is fontos numizmatikai és történeti emlék.
Már a római korban is hamisították a pénzt
A történetet érdemes még a Magyar Királyság megszületése előtt kezdeni.
A római korban Pannonia és a Kárpát-medence pénzforgalmában is megjelentek utánzatok és hamis pénzek. Régészeti lelőhelyekről ezüstözött, illetve nem hivatalos római pénzeket is ismerünk, és a kutatás külön foglalkozik a pannoniai hamis denariusokkal. Ez természetesen még nem magyar pénzhamisítás: a terület ekkor a Római Birodalom és a vele kapcsolatban álló népek világához tartozott.
Mégis fontos előzmény. A probléma már akkor ugyanaz volt: hogyan lehet egy értékes ezüstpénz látszatát olcsóbban előállítani, és hogyan lehet elérni, hogy azt valaki valódi pénzként elfogadja?
A római pénzverés hátteréről további történetek találhatók a CoinPoint Római, judeai és bizánci pénzek témakörében.
Már az első magyar pénzeket is hamisították
A magyar királyi pénzverés Szent István korában indult meg, és nem kellett sokáig várni arra sem, hogy megjelenjenek a korabeli hamisítványok.
A Magyar Nemzeti Levéltár összefoglalója szerint a 11. században a hamisítás lehetősége még magában az állami pénzverdében is fennállhatott, hiszen a megfelelő verőtövek és a szükséges szakértelem ott álltak rendelkezésre.
Különösen érdekes a 12. századi richárdpusztai lelet. II. Béla pénzeiből 1055 darabot tartalmazott, amelyek közül 48 korabeli hamisítvány volt. Ezek rézből készültek, és a levéltári összefoglaló szerint elképzelhető, hogy egy részük eredeti pénzverő szerszámok segítségével készült.
Vagyis közel kilencszáz évvel ezelőtt már ugyanazzal a jelenséggel találkozunk, amely ma is foglalkoztatja a gyűjtőket: egy érme külsőre hitelesnek tűnhetett, miközben az anyaga nem felelt meg a hivatalos pénznek.
A korszak pénzverésének hátterét az Árpád-házi és középkori magyar pénzek témakörben mutatjuk be részletesebben.
A pénzhamisító az életével játszott
A középkori állam számára a pénzverés nem egyszerű ipari tevékenység volt, hanem uralkodói felségjog és fontos bevételi forrás.
Ezért a pénzhamisítás nem pusztán csalásnak számított.
Az 1298. évi 40. törvénycikk már külön rendelkezett a hamis pénzverőkről. Károly Róbert idejéből konkrét esetet is ismerünk: Zárarberki László pénzhamisítás miatt máglyán halt meg. Zsigmond király idején a pénz súlyának megcsonkítását is súlyosan büntették, Mátyás király pedig a pénzhamisítást a hűtlenség körébe sorolta.
A korabeli hatalom szemében a hamisító nemcsak azt károsította meg, akinek rossz pénzt adott.
A király pénzét és ezzel magát a királyi hatalmat támadta.
Mohács után elszaporodtak a titkos műhelyek
A 16. század politikai zűrzavara különösen kedvezett a pénzhamisításnak.
Az ország három részre szakadt, a pénzforgalomban különböző uralkodók és területek veretei keveredtek, az ellenőrzés pedig jóval nehezebbé vált. A Magyar Nemzeti Levéltár szerint főurak is állíttattak fel pénzverő műhelyeket váraikban, a megfelelő mesterek pedig komoly értéket képviseltek.
Az egyik legismertebb magyarországi helyszín Csorbakő vára volt.
A vár, ahol valóban hamis pénzt vertek
A Borsod vármegyei Szuhogy felett álló Csorbakő várában a 20. századi régészeti kutatás során nem legendára, hanem egy valódi pénzhamisító műhely tárgyi nyomaira bukkantak.
Leszih Andor leírása szerint rézlapkák, gyengén ezüstözött darabok, lemezek és a pénzkészítéshez kapcsolódó leletek kerültek elő. Kutatása alapján a várban 1541 és 1553 között nagyobb arányú pénzhamisító műhely működött.
A vár ebben az időszakban Bebek Imre birtokában volt.
A módszer egyszerűnek hangzik, a kivitelezés azonban komoly szakértelmet igényelt: réz- vagy bronzalapú lapkára verték a pénz képét, majd a felületet ezüstözéssel tették meggyőzőbbé.
A cél az volt, hogy az olcsóbb fém úgy nézzen ki, mint a forgalomban lévő valódi ezüstpénz.
Csorbakő története azért különleges, mert itt a pénzhamisítás nemcsak egy írott periratból ismert. A műhely fizikai maradványai is előkerültek.
A 16–17. századi magyar és erdélyi pénzveréshez kapcsolódó további anyagok a Magyar pénzek az Anjou-kortól a Rákóczi-szabadságharcig témakörben olvashatók.
Amikor már a gyűjtőket hamisított ritkaságokkal célozták
A pénzhamisítás történetében később megjelent egy egészen más jelenség.
Nem minden utánzatot azért készítettek, hogy egy boltban vagy vásárban fizessenek vele.
A numizmatika és az érmegyűjtés fejlődésével a ritka történelmi pénzeknek önálló gyűjtői értékük lett. Ettől kezdve már az is jövedelmező lehetett, ha valaki egy különösen ritka régi pénzt utánozott.
Ennek egyik legismertebb európai mestere Karl Wilhelm Becker volt.
Becker és az erdélyi „tallérok”
Karl Wilhelm Becker 1771-ben született, kiváló érmeismerő és rendkívül tehetséges vésnök volt. Ritka antik és történelmi pénzek utánzatait készítette, saját verőtöveket vésett, és még arra is ügyelt, hogy az új darabok ne tűnjenek frissen készültnek.
A Déri Frigyes Numizmatikai Gyűjtemény kutatása különösen érdekes magyar és erdélyi vonatkozású Becker-vereteket dokumentált.
A gyűjteményben megtalálható Székely Mózes fiktív féltallérja. A darabot Becker egy Székely Mózes nevére készült többszörös aranypénz éremképe alapján alkotta meg ezüstben.
Még különösebb Báthory András esete. A rövid ideig uralkodó erdélyi fejedelem nevében egykorú pénz nem ismert, Becker mégis készített egy 1599-es évszámú, Báthory András nevére szóló aranyveretet.
Vagyis itt már nem egyszerűen egy valódi tallér másolatáról beszélünk.
Olyan pénz született, amelynek történelmi eredetije ebben a formában nem is létezett.
Ez a gyűjtő számára különösen veszélyes kategória. Ha nem ismeri a történeti pénzverést és a katalógusokat, akár egy látványos, ritkának tűnő darabot is valódi fejedelmi pénznek gondolhat.
Az eredeti erdélyi pénzverés világát a CoinPoint Báthoryak tallérjairól szóló cikke mutatja be részletesebben.
Füredi Róbert és a különös Ottó-denár
A magyar numizmatika egyik legérdekesebb hamisítási története Füredi Róbert nevéhez kapcsolódik.
Itt fontos a pontos megnevezés: nem „Füredi Ottó” volt a hamisító. A történet egyik szereplője Ottó magyar király, a másik Füredi Róbert.
Ottó 1305 és 1308 között viselte a magyar királyi címet, pénzverése pedig eleve különleges és ritka terület. A numizmatikai szakirodalomban azonban olyan Ottó-denárok is megjelentek, amelyek nem középkori veretek.
A szakirodalom külön foglalkozott az úgynevezett hamis Ottó-denárok kérdésével. Nagy Lóránt 1969-ben, Huszár Lajos pedig 1970-ben írt róluk. A gyűjtői és aukciós gyakorlatban ma is találkozhatunk „Füredi-féle hamisítvány” megjelöléssel.
Ez a történet megmutatja, mennyire fontos a katalógus és a szakirodalom. Egy ritka uralkodó neve, egy meggyőző középkori éremkép és egy régi ezüstdarab együtt sem bizonyítja automatikusan, hogy valódi középkori pénzt tartunk a kezünkben.
A magyar és nemzetközi katalógusjelölések használatáról a numizmatikai rövidítésekről és katalógusokról szóló Kisokos-cikkben írtunk részletesebben.
Egy molnár, egy cserépminta és tizenkét hamis forint
A Magyar Nemzeti Levéltár egy 1791-es pénzhamisítási ügy különleges tárgyi emlékét is őrzi.
Hiesz János György jenői molnár pénzhamisítási kísérlet miatt került Baranya vármegye ítélőszéke elé. A levéltári adatok szerint cserépből készített mintát, és mintegy tizenkét forintnyi hamis pénzt állított elő.
Az ügy azért is különleges, mert az egyik érvénytelenített hamisítvány és az eredeti pénz összehasonlíthatóan fennmaradt.
Hiesz története végül szokatlan fordulatot vett: I. Ferenc 1792-es koronázása alkalmával amnesztiát kapott.
A papírpénz új korszakot nyitott
Amikor a papírpénz szélesebb körben megjelent, a hamisítók eszköztára is megváltozott.
1826-ban Jánosházán néhány iparos ötforintos bankócédulák hamisításába kezdett.
A történet akkor bukott ki, amikor Nagy József lakatosmester egy hamis ötforintossal próbált fizetni a sági vásárban.
A nyomozás Stankovits János műhelyéhez és Gerzán Dora József lakatoslegényhez vezetett. A fennmaradt vallomások szerint vasból készítették el a szükséges formákat, papírt szereztek, majd különböző módszerekkel próbálták elérni a valódi bankócédulák fekete nyomatának hatását.
A módszereik mai szemmel kezdetlegesnek tűnhetnek, de a korszakban a lakosság jelentős része számára egy idegen nyelvű, bonyolult feliratokkal ellátott papírpénz ellenőrzése egyáltalán nem volt egyszerű.
A magyar pénzhamisítás leghíresebb botránya
1925-ben a pénzhamisítás már nem egyszerű bűnügyi ügyként került az újságokba.
A frankhamisítási botrány nemzetközi politikai üggyé vált.
A hamisítók a francia 1000 frankos bankjegyet próbálták nagy mennyiségben előállítani. Budapesten mintegy harmincezer darab készült, de a különleges papír, a vízjel és a finom grafikai részletek utánzása komoly problémát okozott. A korabeli szakértői vizsgálat szerint csak a bankjegyek kisebb része volt valamennyire használható minőségű.
A botrány 1925 decemberében robbant ki, amikor Jankovich Arisztidet Amszterdamban hamis ezerfrankosok beváltása közben elfogták.
Az ügy Magyarországra vezetett. A legismertebb elítéltek között volt Windischgrätz Lajos herceg és Nádosy Imre országos főkapitány.
A botrány politikai hátteréről azóta is sok vita folyik. Több magas rangú személy neve felmerült, de nem minden feltételezett szerep bizonyítható ugyanolyan bizonyossággal, ezért ezeket nem érdemes tényként kezelni.
Egy biztos: a pénzhamisítás ekkor már diplomáciai következményekkel járó nemzetközi ügy lett.
A forintot is gyorsan megtalálták a hamisítók
1946-ban bevezették a forintot.
A hamisítók pedig szinte azonnal megjelentek.
A Magyar Nemzeti Múzeum bemutat egy félegyházi társaságot, amely 1947-ben kezdte tevékenységét. A csoport vezetője Bugyi József volt, akit „Nadrág” álnéven is említettek.
A banda a korai forintok utánzásával foglalkozott, tevékenységük tárgyi bizonyítékai pedig később egy nagy vasládában kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
A történet különösen jól mutatja, hogy a pénzhamisítás technikája mindig alkalmazkodott az új pénzrendszerhez.
A modern magyar pénzek történeti háttere a CoinPoint Modern magyar fémpénzek témakörében követhető tovább.
Hamis pénz vagy értékes történelmi tárgy?
Gyűjtőként itt fordul meg teljesen a történet.
Egy modern hamisítvány, amelyet ma eredeti ritka érmeként próbálnak eladni, megtévesztés.
Egy 12. századi rézhamisítvány, egy 16. századi várbeli műhelyből származó rossz pénz vagy egy dokumentált 18. századi hamis tallér azonban már maga is történelmi forrás.
Megmutatja, milyen pénzt próbáltak utánozni, milyen technológiával dolgoztak, mekkora értéket jelentett a pénz a saját korában, és néha még azt is, hogyan működött egy korabeli bűnözői hálózat.
Ugyanezért érdekes egy Becker-féle fiktív veret vagy egy Füredi-féle Ottó-denár is. Nem azért, mert valódi fejedelmi vagy középkori pénzek.
Hanem éppen azért, mert a numizmatikai hamisítás történetének dokumentumai.
A pénzhamisító mindig ugyanarra számított
A technika kétezer év alatt rengeteget változott.
Rézmagot ezüstöztek.
Várakban pénzverő műhelyeket működtettek.
Ritka tallérokat és dénárokat másoltak a gyűjtők számára.
Bankócédulákhoz nyomóformát készítettek.
Ezerfrankosokon vízjelet próbáltak utánozni.
A forint megjelenése után pedig már az új pénzrendszer darabjai kerültek célkeresztbe.
Egyetlen dolog nem változott.
A hamisító mindig arra számított, hogy az emberek bíznak a pénzben.
Talán ezért kezelték a pénzhamisítást évszázadokon keresztül ennyire súlyos bűncselekményként.
Mert a hamis pénz nemcsak azt károsítja meg, akinek a kezébe kerül.
A pénzbe vetett bizalmat támadja meg.
Felhasznált szakirodalom és források
Magyar Nemzeti Levéltár – Hamis ezüstpénz. Árpád-kori pénzhamisítás, a richárdpusztai lelet, a középkori büntetések, Zárarberki László és Hiesz János György ügye.
Leszih Andor: A szuhogyi Csorbakői vár XVI. századbeli pénzhamisító műhelye. Numizmatikai Közlöny, 1941; újraközölve A Borsodi Tájház Közleményeiben.
Novák Ádám – A Déri Frigyes Numizmatikai Gyűjtemény erdélyi pénzei és a Becker-féle fiktív veretek. A tanulmány Székely Mózes és Báthory András Becker-féle darabjait is ismerteti.
Răzvan Bogdan Gaspar: Counterfeiting Roman Coins in the Roman Empire I–III A.D. – Study on the Roman Provinces of Dacia and Pannonia. Journal of Ancient History and Archaeology, 2015.
Huszár Lajos: A hamis Ottó-denárok kérdése. Az Érem, 1970, 53–54. szám, 10–12.
Nagy Lóránt: Ottó király hamis denárjáról. Az Érem, 1969.
Darabanth – Ottó, Füredi-féle hamisítvány, lezárt aukciós tétel.
Magyar Nemzeti Levéltár – Jánosházi pénzhamisítók, 1826. Nagy József, Stankovits János és Gerzán Dora József bankócédula-hamisítási ügye.
Rubicon – Kirobban a frankhamisítási botrány. Az 1925-ös magyar frankhamisítás történeti összefoglalója.
Magyar Nemzeti Múzeum – Pénzhamisítók a tanyavilágban. Bugyi József „Nadrág” és a korai forinthamisító társaság története.